Túlféltés vagy felelősségérzet?
Sziasztok!
Egy nap a kamasz gyermekem azzal a hírrel ért haza az iskolából, hogy volna egy lehetősége a nyári gyakorlatát külföldön letöltenie. Hirtelen nem is tudtam, hogy örüljek vagy sem ennek a hírnek. Ezernyi gondolat és kérdés fordult meg a fejemben másodpercek alatt. Elmerjem engedni ilyen hosszú útra? Nélkülem az Anyja nélkül??? És ha valami baja esik? Sokat hallani repülőgép szerencsétlenségről, busz balesetről, a bevándorlók megjelenése is veszélyt hordoz magában. Talán elveszik a nagy forgatagban, nem talál haza és egyéb rémképek filmkockái forogtak le lelki szemeim előtt.
De álljunk csak meg egy pillanatra!!!
Nézzük meg a dolog másik oldalát akárcsak egy éremnek. Mindennek két oldala van, ne csak egyoldalúan nézzem ezt a történetet! A zsenge, épp hogy csak értelmét kibontakoztatni kezdő tinédzser gyermekemnek ez a külföldi út egy hatalmas lehetőség! Lehetőség arra, hogy jobban elsajátítsa az adott nyelvet, megismerje az ott élő embereket és más kultúrát. Bepillanthat egy olyan világba ahol még sohasem járt. Kint léte során megízleli a munka világát, mik az elvárások, mit kell teljesítenie, nem utolsó sorban fegyelmet, felelősséget is vállal önmagáért. Szabadidejében felfedezheti a környezetét és talán még gyümölcsöző baráti kapcsolatra is szert tehet. Nem utolsó sorban szép fizetést is kap amit majd neki kell beosztania kint léte során. Egy csomó mindent meg fog tanulni, kis időre kirepül a biztonságot adó fészekből, de ez a dolog leginkább engem rémiszt meg és nem Őt...
Neki kell gondoskodnia magáról, főzni (nem tud csak teát), mosni, takarítani, bevásárolni. Vannak dolgok amiket már itthon is egyedül csinál, de külföldön mégis más. Nincs helyismerete, minden idegen, az emberek, a környezet és a nyelv is.
Szóval mérlegre tettem a negatív és pozitív érveket és érzetem szerint a pozitív dolgok nagyobb súlyt nyomnak a latba. Természetesen nagyon izgulok és féltem Őt, de 1x valamikor el kell engednem. Nem lehetek gátja a tanulásának és fejlődésének. A józan eszemet és nem az anyai szívemet kell előszednem. Azt még nem tudom, hogy túlzottan féltem, vagy felelősséget érzek azért, hogy vajon jó döntést hoztam-e... lehet, hogy mindkettő...
Remélem Csemetém pozitív és gazdag élményekkel tér haza, valamint abban is bízom, hogy sohasem kell megbánnom, hogy elengedtem!
Ajánlom figyelmetekbe korábbi posztjaim a kamaszkorról és a szülők iskoláját is!
Továbbra is a téma az utcán hever, szívesen veszem a hozzászólásokat, vagy írhattok a semmikulonos1@gmail.com címre!
Üdv:
